Amit most elmondok neked, az még akkor történt, amikor az erdei manók megtanították az állatokat, mindegyiket a maga mesterségére, az Erdő Angyalának parancsa szerint. A borzot gödröt ásni, a rókát egerészni, a mókust diót törni, az őzeket legelni, és a vaddisznót túrni.

Amikor már mindegyik tisztában volt a maga mesterségével, az Erdő Angyala elindult az Angyalok Tisztásáról, hogy sorra felkeresse őket, és megkérdezze: tetszik-e nekik a mesterség, amit számukra kijelölt?

Először a borzot kereste föl, aki ott szorgalmaskodott egy agyagos domboldal közepén és ásta a gödröt, pontosan úgy, ahogy azt tanították neki.

 

 

– Tetszik neked ez a mesterség? – kérdezte az Erdő Angyala.

– Tetszik – felelte a borz –, a föld puha, a körmöm hosszú és éles. A gödör pedig, amit ások magamnak, meleg és kényelmes. Csak egy baj van.

– Mi baja lehet annak, aki szereti a mesterségét és érti a dolgát? – lepődött meg az angyal.

– Csak annyi – mondta a borz –, hogy valahányszor elkészülök egy szép, kényelmes gödörrel és beköltözöm, jön valahonnan egy nagy, fekete, hatlábú szarvasállat, és rádönt egy rakás fatörzset a bejáratomra. Én pedig kezdhetem elölről a munkát. Ez már a kilencedik gödör, amit ások magamnak.

– Aztán miért nem szólsz neki, hogy döntse máshová a fáit?

– Szóltam én eleget – bizonykodott a borz –, de csak megcsattogtatta a szarvait, és azt felelte, hogy ő Bulámbukk, a nagy, fekete, hatlábú szarvasállat, aki azt teszi, ami neki jólesik.

– Majd utána nézek ennek a dolognak – ígérte az Erdő Angyala, és továbbment.

Felkereste az őzet. Éppen legelt az egyik tisztáson. Pontosan úgy, ahogy erre megtanították.

 

 

– Tetszik neked ez a mesterség? – kérdezte az Erdő Angyala.

– Nagyon tetszik – felelte az őz –, reggel kijövök legelni, aztán lemegyek a patakhoz, s iszom a vízből. Majd lefekszem pihenni a mohára. Délután újra kijövök legelni, és újra iszom a vízből. Nagyon tetszik ez a mesterség, és nem is fáradtságos. Csak egy baj van.

– Mi baj lehet? – csodálkozott az angyal.

– Minden reggel jön valahonnan egy nagy, fekete, hatlábú szarvasállat – panaszolta az őz –, előbb belefekszik a patakba és meghempereg benne, aztán lefekszik a füvemre, és abban is meghempereg. Csupa sár lesz tőle a fű, és én alig találok magamnak legelnivalót.

– Aztán nem mondtad neki, hogy hemperegjen máshol? – kérdezte az angyal.

– Mondtam én eleget – bólintott az őz –, de csak megcsattogtatta szarvait, és azt felelte rá, hogy ő Bulámbukk, a nagy, fekete, hatlábú szarvasállat, aki azt teheti, ami neki jólesik!

– Na majd szót váltok vele – csóválta meg fejét az Erdő Angyala, és továbbment.

Felkereste a vaddisznót. Ott turkált a bükkösben. Pontosan úgy, ahogy tanították neki.

 

– Tetszik ez a mesterség? – kérdezte az angyal.

– Nagyon tetszik – röfögte a vaddisznó –, a föld puha itt a fák alatt, és a makknak jó íze van. Csak egy a baj.

– S az ugyan, mi lenne? – csodálkozott reá az angyal.

– Minden délután erre jön egy nagy, fekete, hatlábú szarvasállat, és elkezd táncolni éppen itt a fák alatt. Úgy összetapossa ezzel a földet, hogy belefájdul az orrom, míg föltúrom megint.

– Aztán miért nem kéred meg, hogy menjen másfele táncolni?

– Kérem én eleget – bizonykodott a vaddisznó –, de rám se hallgat. Csak megcsattogtatja a szarvait, és azt mondja, hogy ő Bulámbuk, a nagy, fekete, hatlábú szarvasállat, aki ott táncol, ahol neki jólesik!

– Ezen segíteni kell – mondta most már valamivel bosszúsabban az Erdő Angyala, és ment tovább.

Ahogy sorra járta a többi állatokat, mindegyik meg lett volna elégedve a maga mesterségével, de mindegyiknek volt valami panasza is. És minden panasz egy nagy, fekete, hatlábú szarvasállatról szólott, akinek Bulámbukk volt a neve, és aki azt csinálta, ami neki jólesett.

Megbosszankodott végül is az Erdő Angyala, erősen.

– Aztán hol van ez a neveletlen szarvasállat? – kérdezte.

– Mindig ott, hol neki éppen jólesik – felelték az állatok –, most alighanem a szikláknál lesz.

Elindult hát az Erdő Angyala a sziklák felé, hogy megkeresse azt a nagy, fekete, hatlábú és neveletlen szarvasállatot. Alig ment valamit, csak szembetalálkozott az öreg Csönddel. Jött nagy haragosan, borzolt szakállában alig győztek megkapaszkodni az apró kis csigák.

– Hova ilyen nagy sietve? – kérdezte az angyal.

– Ne is kérdezd – dohogott vén Csönd bosszúsan –, valami nagy, fekete, hatlábú szarvasállat felkapaszkodott a sziklákra, és olyan lármát csap, hogy nem lehet kibírni. Megyek előle az erdő másik végibe.

– Éppen ezt a fickót keresem – mondotta az angyal, és ment sietve a sziklák felé. Már hallotta is a pokoli zajt odafent. Óriási kövek gurultak csattogva lefele a lejtőn. Szegény Visszhang haját tépve sikoltozott. Jajgatott a patak, amikor egy-egy nagy sziklakő alázuhant a vizébe. Nyögtek a fák, valahányszor egy-egy sziklakő nekiütődött. A medve bosszúsan topogott ide-oda barlangja előtt, és törölgette két mancsával a szemébe fröcskölt vizet.

 

 

– Mi történik itt? – kérdezte az angyal. – Miféle rendetlenség ez?

– Valami nagy, hatlábú szarvasállat duhajkodik odafent – morogta a medve –, nem elég, hogy elkergette a Csöndet, megbolondította Visszhangot, megdobálta a patakot és megsebezte a fák kérgét, de még az én szememet is telefröcskölte vízzel onnan fentről. Nagyon neveletlen egy állat ez odafent, mondhatom…

– Várj csak – mondta szigorú arccal az Erdő Angyala –, mindjárt megnézem én ezt az állatot!

Azzal felhágott a sziklára, azoknak is a legtetejébe, ahonnan a mázsányi nagy sziklakövek zúdultak lefelé, egyik a másik után. Hát valóban ott állt a tetőn egy nagy, fekete, hatlábú szarvasállat, csúnya, mint az éjszaka, és labdázott a sziklákkal.

 

 

– Hát te mit művelsz itt? – szólt rá szigorúan az Erdő Angyala.

– Játszom – felelte a csúnya, fekete szarvasállat bambán és neveletlenül, és megcsattogtatta ostobán a szarvait –, játszom, láthatod!

– És ki engedte meg neked, hogy olyasmit játsszál, ami másoknak bajt okoz?

– He? – ágaskodott fel a csúnya, nagy, fekete, hatlábú szarvasállat ott a szikla tetején még ostobábban és még neveletlenebbül. – Én Bulámbukk vagyok, a nagy, fekete szarvasállat, és nem kérek engedélyt senkitől, hanem csak teszem, ami nekem jólesik!

Azzal dobálni kezdte tovább a sziklákat.

– Szóval te vagy hát az a híres Bulámbukk – mondotta haragosan az Erdő Angyala –, aki összehemperged az őz füvét, összetaposod a vaddisznó földjét, fákat döntesz a borz lakására, és csupa olyasmit csinálsz, amit nem kellene csinálnod. Azt gondolod, hogy ez így jól van?

– Jól van, hát – felelte ostobán és neveletlenül a csúnya, nagy, fekete, neveletlen szarvasállat, akinek Bulámbukk volt a neve –, nagyon jól van ez így! A tisztás füvén hemperegni jólesik fürdés után, és ha az őznek nem tetszik ez, menjen másfele legelni. Hempergetés után nagyon jólesik táncolni egy keveset a bükkösben, mivel ott jó puha a föld. S ha ez nem tetszik a vaddisznónak, hát menjen, és keressen más bükköst magának. A fákat kidöntögetni is nagyon jó és mulatságos. Minden nagyon jó és mulatságos, amit én teszek. Akinek mindez nem tetszik, az menjen máshova. Én Bulámbukk vagyok, a nagy, fekete szarvasállat, és azt teszem, ami nekem tetszik. Most például labdázni akarok, amint láthatod.

Azzal dobálni kezdte újra a mázsás, nagy sziklaköveket. Azok pedig csattogva gurultak alá a lejtőn, megrémítették Visszhangot, megsebezték a fákat, belepuffantak odalent a patakba és telefröcskölték vízzel a medve szemét.

Az Erdő Angyala pedig igen erősen megbosszankodott ekkora neveletlenség láttán, és nem is szólt többé egy szót sem, hanem elkezdett varázslatot csinálni. Igazi nagy varázslatot, hogy méltó módon megbüntesse vele a nagy, csúnya, fekete, hatlábú szarvasállatot a maga neveletlenségéért.

Hosszasan csinálta a varázslatot, és közben nem szólott egy szót sem. Bulámbukk pedig dobálgatta tovább a mázsányi nagy sziklaköveket azalatt, mintha csak övé lett volna egyedül a világ és nem törődött semmivel. Mivel ő Bulámbukk volt, a nagy, csúnya, neveletlen s pökhendi hatlábú szarvasállat, aki minden más állatnál nagyobb s erősebb volt az erdőn, és ezért úgy érezte, hogy tehetett, amit akart.

Hanem az Erdő Angyala bizony csinálta már a varázslatot. Kissé lassan ment ugyan, de igazi, nagy büntető varázslat volt ám. Mert egyszerre csak elkezdett zsugorodni Bulámbukk. Zsugorodott, zsugorodott… mind kisebb és kisebb lett, s végül már csak akkorácska volt, mint a hüvelykujjam.

Elbámult és összecsattogtatta a szarvacskáit.

– Mi ez? – kérdezte bután.

– Miféle furcsa dolog ez?

Megnőttek a kövek, megnőttek a fák, megnőtt minden!
Az Erdő Angyala pedig, aki a varázslatot csinálta, lenézett Bulámbukra, és nevetett.

– Ne nevess! – csattogtatta meg Bulámbukk a szarvait, bosszúsan. – Nincs ezen semmi nevetni való! Megnőttek a kövek, és nem tudom többé dobálni őket! Megnőttek a fák, és nem tudom kidönteni őket! Nagyon is rossz ez így! Mert én Bulámbukk vagyok, a nagy, fekete, hatlábú szarvasállat, s azt akarom tenni, ami kedvemre van!

Az Erdő Angyala csak nevetett. Fölvette a földről a kis, csúnya, fekete, hatlábú szarvasállatocskát, megnézte jól, és így szólott hozzá:

– Tévedsz, barátom, mert te már nem Bulámbukk vagy többé, a nagy, fekete, hatlábú és neveletlen szarvasállat, hanem Bulámbukk, a kis, fekete, hatlábú, és még mindig nagyon neveletlen szarvasállatka. Ki okosan tennéd, ha ezentúl felhagynál a neveletlenséggel, mert bizony a mai naptól kezdve mindenki csak szarvasbogárnak nevez majd. Most aztán mehetsz, csinálhatsz, amit akarsz, mert nem okozhatsz több kárt senkinek!

Azzal letette a szarvasbogarat egy kis, lapos kőre, és indult is már, hogy visszatérjen az Angyalok Tisztására.

– Állj meg, állj meg! – kiabált utána a nagy, fekete, hatlábú szarvasállatból kis, fekete, hatlábú szarvasbogárrá átváltozott Bulámbukk –, állj meg, mert ez így semmiképpen sincsen jól!

– Miért nincsen jól? – fordult vissza az Erdő Angyala.

– Hová menjek így? Mihez kezdjek? – siránkozott Bulámbukk a kövön. – Ha egy álló napig gyalogolok, akkor sem jutok el oda, ahova azelőtt két lépéssel eljutottam! Éhen s szomjan pusztulok így bizonyosan!

Az Erdő Angyala nevetett. Visszatért Bulámbukkhoz s fölvette a tenyerére.

– Ide figyelj – mondta neki. – Ide figyelj, te nagy, fekete, hatlábú és neveletlen szarvasállatból lett, kis, fekete, hatlábú és most már kevésbé neveletlen szarvasbogárka. Itt hagyhatnálak magadra, hogy most már igazán csinálj, amit akarsz, mert kárt már nem nagyon okozhatsz senkinek. Mondhatnám, hogy Bulámbukk vagy, s tehetsz, amit akarsz. Méltó büntetés lenne ez számodra. Ehelyett azonban foglalkozást adok neked is. Eredj s keresd meg azokat a fákat, amiket megsebeztél a köveiddel, s gyógyítsd a sebeiket. Ha jól végezted dolgodat, hálából majd enni adnak neked a fák. Érted? S hogy ne kelljen annyit gyalogolnod, még szárnyat is kapsz.
Azzal elővett az angyal a zsebéből két szép, kemény, fekete szárnyat és felcsatolta azokat Bulámbukk hátára.

– Így ni – mondta az Erdő Angyala –, most eredj s nézz a mesterséged után! Bulámbukk pedig, a csúnya, nagy, fekete hatlábú szarvasállatból lett, csúnya, kis, fekete, hatlábú szarvasbogár nézegette vadonatúj szárnyait, emelgette, próbálgatta őket, aztán csak zümmmm… felszállt a levegőbe. Keringett egyet, majd aláereszkedett a legközelebbi tölgyfára, és elkezdte gyógyítani rajta a kő okozta sebeket. A tölgyfa ezért cukorlevet adott neki inni, és az Erdő Angyala megállt a fa alatt, és megkérdezte:

– Na hát, Bulámbukk, mit szólsz ehhez a mesterséghez?

– A szárnyaim jók – felelte a szarvasbogár –, repülhetek velük, ahova akarok. Gyógyítom a tölgyfát, és a tölgyfa ennem ad ezért. Azt hiszem, ez így elég jó lesz.

– Akkor hát veled is rendben volnánk – mosolygott az Erdő Angyala, és visszatért az Angyalok Tisztására.

Bulámbukkot pedig, a nagy, fekete, hatlábú szarvasállatból lett, kis, fekete, hatlábú szarvasbogarat meglelheted az erdőn magad is. Ott lesz még mindig valamelyik tölgyfán. Mert még most is azzal foglalkozik, hogy gyógyítja a fák sebeit, amiket annak idején a sziklakövekkel okozott rajtuk. Még nagy, fekete és hatlábú szarvasállat korában. A legurított sziklaköveket is megleled a patakokban, meg a patak két oldalán. Bizony sok követ dobált Bulámbukk annak idején, amikor még nagy, félelmetes és neveletlen szarvasállat volt, s ez az oka annak, hogy még a mai napig sem végzett a gyógyítással.

Ott leled meg valamelyik tölgyfa sebén, ahogy a cukros vizet szürcsöli. Szárnyait is megláthatod, amiket az Erdő Angyalától kapott volt ajándékba. De azért légy óvatos vele, és lehetőleg ne nyúlj hozzá. Mert Bulámbukk bizony még ma is neveletlen kissé, és megeshet, hogy szarvacskáival megcsípi az ujjad bögyét!