Szeretem, feltétel nélkül szeretem azt az embert, aki vagyok. Úgy szeretem magam, ahogy Isten szeret engem, s úgy mosolygok magamra, ahogy ő mosolyog, ha rám néz. Úgy szeretem magam, ahogy a gyermekem szeretett engem, amikor még megszületése előtt kiválasztott, s ahogy most is szeret engem. Ő tudta, látta, milyen vagyok igaz valómban. S ha majd szívem megtelt szeretettel önmagam iránt, kiárasztom, hogy mindenki, aki körülöttem él, részesüljön a szeretetemből.
Mindegyikünk egy Fénylény, egy olyan lélek, aki tanulni jött erre a világra. Mielőtt ideérkeztünk, nagyon szerettük az életet, önmagunkat és társainkat.
Boldogok voltunk, hogy lehetőséget kaptunk, hogy leszülethessünk erre a csodálatos Földre. Kiválasztottak lettünk, mert megkaptuk azt a testet, amit a legjobban szerettünk volna. Minden kis részünket átjárta az öröm, hogy idejöhetünk s lejövetelünkkel jobbá tehetjük önmagunkat, s segíthetjük mások életét is.
Aztán gyermekkorunkban megtanították nekünk, hogyan tudjuk kevésbé szeretni önmagunkat. Hiszen mindenki ezt csinálta körülöttünk. Hirtelen feltételekhez szabtuk mind az önszeretetünket, mind a más emberek szeretetét. Először gondolatban, majd hangosan ki is mondtunk saját magunkról negatív szavakat, kijelentéseket. Egyre messzebb távolodtunk valódi önmagunktól. Mások szemével néztünk önmagunkra, nekik akartunk megfelelni. Eleinte még hallottuk a belső hangunkat: „Értékes vagyok! Szeretem magam! Úgy vagyok jó, ahogy vagyok!” Majd lassan elcsendesült a hang, mert már olyan sokszor nyomtuk el. Már észre sem vettük apró rezdüléseit.
Mindig másoknak akartunk megfelelni. Ha ők szerettek bennünket, mi is szerettük magunkat. ha ők gyűlöltek, mi is bántottuk saját magunkat. de olyan sokféle ember vesz körül bennünket! Hogyan is lehetne nekik megfelelni? S mindaddig, amíg kifelé tekintünk, nem nézünk befelé. Ha az a legfontosabb, hogy mit mondanak mások, a család, a barátok, a rokonok vagy az ismerősök, nem figyelünk befelé, s nem halljuk meg önnön belső szavainkat. Pedig ott van az a belső hang, néha már csak egy egy felbukkanó érzés formájában.
Ha önmagunkra nem figyelünk, hogyan tudunk figyelni a körülöttünk élőkre, a gyermekeinkre, a párunkra, a munkatársainkra teljes figyelemmel? Ha önmagunkat nem szeretjük, hogyan tudnánk igaz szeretettel, szerelemmel fordulni más emberek felé? Ott benn mindig hiány lesz, s azt a hiányt senki, s semmi nem tudja tökéletesen betölteni. Erre csak mi egyedül vagyunk képesek.
Nem kapsz elég szeretetet, figyelmet, tiszteletet másoktól? Hogyan is kaphatnál, ha Te sem adod meg önmagadnak?
Ha valami nem működik az életünkben, abban bizony mi is hibásak vagyunk. Lehetséges, hogy a probléma létrejöttében is, de lehetséges, hogy csak az arravaló reagálásban. A megoldás kulcsa bennünk rejlik. S mindig az önszeretettel kell kezdeni. Add meg magadnak azt a szeretetet, amit másoktól vársz. Add meg a tiszteletet, a figyelmességet, az odafigyelést, az ajándékot, az örömöt, s a boldogságot. S mikor a szíved már tele van ezekkel az érzésekkel, akkor áraszd ki a körülötted élőkre. Ne tartsd meg önmagadnak!! Hagyd, hogy a fényed , a szereteted fénye, melege mást is elérjen! De ne várj érte semmit!!! Ne várj viszonzást, ne várd el még azt sem, hogy észrevegyék. Elég, ha magadban örömöt érzel, ha valami jót cselekedtél, ha önmagadat elismered, s önmagadnak szeretetet küldesz.
Ha édesanya vagy édesapa vagy, akkor mutasd ezt meg a gyermekednek! S meglásd, a példádat követni fogják. Ők is arra vágynak majd, hogy boldogok legyenek. Ha jól érzik magukat veled, úgy akarnak majd mindent csinálni, hogy ők is nagyon jól érezzék magukat a saját testükben. Minél kisebbek, annál jobban emlékeznek saját csodálatos mivoltukra, s annál könnyebb dolgod lesz. Tanítsd meg gyermekeidet az önszeretetre! Az egész világuk megváltozik majd, s boldog emberek lesznek. Nem kell megvárni, hogy felnőjenek, boldogok lesznek már most, melletted. <3
Fotó: www.pinterest.com