Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar.
Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor.

És hogy miért?
Mert ez nem a messzi távolból idekeveredett „valami”, aminek semmi köze sincs hozzád.

Te magad vagy a homokvihar.

Annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet.
Ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar a szél. …

…Amikor véget ér, magad sem érted, hogyan szabadulhattál meg élve belőle.
Vagyis valójában még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy egyáltalán elhaladt már fölötted.
Csak egy dolog világos: túl ezen most már nem az vagy, aki voltál, mielőtt ide beléptél volna.
Igen, a viharnak ez az értelme.”

Murakami Haruki