Milyen meghatározó egy gyermek életében, hogy egyedüli gyermekként nevelkedik egy családban, vagy testvérek vannak körülötte. Mindegyik helyzetben teljesen más gondolkodásmódot, viselkedést, és szokásokat sajátít el, s teljesen más irányba fordul az élete. 

Nagyon sok családban tartja magát az a nézet, hogy egy gyermeknek, ha lehetőség van rá, sokkal előnyösebb testvérekkel felnőni, mint egyedül. S ez valóban így is van, hiszen megtanulhatja ekkor az empátiát, a dolgok megosztását, a közösség, a család összetartó erejét. Ám ezt a témát is tudatosan kell kezelni, s lehetséges, hogy kicsit át is kell alakítani az eddigi szokásokat.

James Redfield a Mennyei Pófécia című könyvében ír arról, hogy minden gyermeknek az a legelőnyösebb, ha van legalább egy olyan felnőtt a családban, aki teljes figyelmét rá tudja fordítani. Nyomatékosan említi meg azt, hogy sohasem szabad több gyermekért felelősséget vállani, mint amennyire az ember figyelmet tud fordítani. 

Hogy miért? Minden kisgyermeknek az első 10 évében mindenképpen, s utána is addig, amíg meg nem tanul a Forráshoz kapcsolódva feltölteni magát energiával, a felnőttek energiájára, s feltétel nélküli figyelmére van szüksége. Ha egy felnőtthöz több gyermek, testvér kapcsolódik, akkor a felnőttek túlterheltté válnak, és már nem tudnak elegendő energiát, s figyelmet adni egyenként a gyermekeknek. Ekkor ők versengeni fognak a felnőtt idejéért, s figyelméért. Így alakulnak ki a testvérféltékenységek. A lemerült szülő fegyelmezéssel még több energiát von el a gyermekektől, s kialakulnak a hatalmi drámák. Ezeknek a tanult manipulációs viselkedésformáknak a kialakulása elkerülhető, ha a felnőttek minden körülménytől függetlenül megadják a gyermeknek azt az energiát, amire szüksége van. Pl. bevonják őt a beszélgetésbe, különösen, amikor róla van szó, válaszolnak mindig a kérdéseire. Ezeket nagyon komolyan kell venni, s válaszolni kell rá azon a nyelven, amit ő megért. 

Ha van a gyermek mellett egy felnőtt, aki válaszol a kérdéseire, meghallgatja, s ezáltal megkapja az őszinte figyelmet, sohasem lesz szüksége arra, hogy megjátssza magát, vagy olyan módszereket dolgozzon ki, amivel csak magára irányítja a figyelmet. Ekkor rendelkezésre áll a kellő mennyiségű energia, s ez biztonságérzetet ad neki: azt a hitet, hogy az energia mindig is hozzáférhető lesz. Így az ő számára könnyű lesz az átmenet, amikor a felnőttek energiája helyett az univerzum energiáit kell majd használnia. S ezt tudatosan meg is kell neki tanítani.

 A felnőttek hajlamosak pediesztálra emelni a nagy család, az együtt nevelkedő sok gyerek modelljét. Csakhogy a gyermekeknek a világot a felnőttektől kell megtanulniuk, nem a többi gyerektől. Túl sok kultúrában szerveződnek bandákba a gyerekek. Az író azt mondja, hogy az emberek lassan majd megértik, hogy csak úgy szabad gyermeket a világra hozniuk, hogy minden gyermekre jut legalább egy felnőtt, aki teljes figyelmét, minden idejét a gyermekre képes fordítani.

Mindezt össze lehet egyeztetni azzal is, hogy mindkét szülőnek dolgoznia kell a megélhetésért, hiszen a jövőben az emberek megtanulják kitágítani a család kereteit a vérrokonságon túlra is. Mindig lesz majd valaki, aki képes teljes figyelemmel a gyermek felé fordulni. Nem fontos, hogy minden energia a szülőktől származzék. Sőt, voltaképpen jobb is, ha nem minden energia származik ugyanabból a forrásból. De gondoskodjon bárki a gyermekről, a teljes figyelmét neki kell szentelnie. 

A gyermekek életük első 10 évében nagyon szorosan kötődnek a szüleikhez, mintegy szimbiózisban élnek velük. S amikor a felső tagozatba lépnek, kb 10-11 éves korukban lesznek egyre fontosak számukra  a barátságok, a csoportok, ahová tartozni akarnak. Ám még ezután is szüksége van a fiatalnak a szülő támogatására, feltétel nélküli szeretetére, s figyelmére. Nehezebben nyílnak meg, kicsit bezárkóznak, főleg kamaszként, ám szüleiknek mindig elérhetőeknek kell maradniuk, hogy a jó kapcsolatot megőrizhessék, s a gyermeküket úgy neveljék, hogy ő mindig átélhesse a biztonságot. 

Pedagógusként természetesen már nem csak egy gyermekre figyel az ember, s az iskolában meg kell tanulnia a gyermekeknek a közös munkát, az együtt gondolkodást. Ám azt hiszem, minden pedagógusnak van egy gyerek létszám, amit még könnyű, élvezet tanítani, vezetgetni. Efölött már elveszti a tanítás a szépségét, a könnyedségét, s itt is megjelenthetnek a hatalmi harcok. Ki merem jelenteni, hogy ez a létszám annál kevesebb kell hogy legyen, minél kisebb, fiatalabb a gyermek, s az életkor előrehaladtával lehet csak ezt is emelni. 

Ha elfogadjuk, s figyelembe vesszük a fent leírtakat, akkor elérhetünk tudatosan majd a jövőben egy olyan család modellhez, így az Új Kor családjához is, ahol pont annyi, vagy kevesebb gyermek születik, mint ahány szülő van a családban, s minden felnőtt elegendő energiával, tudatossággal rendelkezik majd, hogy a gyermekeket nevelhesse. Ha pedig nem így lenne, akkor lesz mellettük nagyszülő, nagynéni, barát, aki segítséget tud nyújtani a gyereknevelésben.

Így az ebben a családban nevelkedő gyermekek megkapnak mindent ahhoz, hogy kibontakozhassanak, s beteljesíthessék azt az életfeladatukat, amiért erre a földre születtek. 

Az empátiát, a közösség erejét, az alkalmazkodást szeretetet pedig megélhetik, megtanulhatják mindenhol, hiszen az emberek már alkalmazzák ezeket az erényeket a mindennapokban is. 

Így legyen így van!

Szeretettel: Balogh Andrea