Ez a mese megtanít arra, hogy mindannyian értékesek vagyunk, s hogy fontos, hogy elfogadjuk önmagunkat s másokat olyannak, amilyennek születtünk.
A mese elolvasása után kérlek mond el magadnak, s a gyermekednek, hogy:
„Tudd, hogy értékes vagy!!! Ha bármi módon más vagy, vagy másképp gondolkodsz, mint a többiek, hidd el, hogy így vagy tökéletes!! Mindannyian mások vagyunk, de mindannyiunkra szükség van! Veled együtt teljes a világ!
Fogadd el először önmagadat, olyannak, ahogyan megérkeztél ide erre a Földre!! Ne akarj más lenni! Pont így vagy jó, ahogy vagy!!! Különleges, egyedi, megismételhetetlen! Senkinek ne akarj megfelelni, csak saját magadnak!!! 
Hogy a girbe-gurba derekú, magányos vadkörtefa hogy került a gyalogút szélére, azt már senki sem tudta. Bizonyára valami kósza szél hozhatta magával, sok-sok éve.
– Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezgették tőle a virágok, a szél pedig pajkosan válaszolt:
– Gyimet-gyomot, vackormagot!
– Vidd innen! Vidd innen! – kapkodták bóbitás fejüket a virágok, a szél pedig tovább szaladt a fiatal gyümölcsösbe.
– Mit hoztál? Mit hoztál? – kérdezték a kényes csemetefák.
– Gyimet-gyomot, vackormagot!
– Vidd innen! Vidd innen! – csapkodtak a zsenge ágak , mire a szél megfordult, neki az erdőnek, de ott meg a tölgyek állták útját:
– Hé te! Mit hoztál?
– Gyimet-gyomot, vackormagot! – bohóckodott a szél, de a büszke fák haragosan rázták lombjukat:
– Vidd innen, amíg szépen mondjuk!
Elejtette hát a szél a vadkörtemagot a gyalogút mellett, az erdő és a gyümölcsös között, és mint aki jól végezte dolgát, továbbfutott.
Ki is nőtt azon a helyen a vadkörtefa, aki senkinek sem kellett, s még a gyalogút is berzenkedett, amiért egy kis kerülőt kellett tennie miatta.
Idővel azért megszokták, hogy ott áll, de még a virágok is vackornak csúfolták. Ágain néha szarka cserregett, vadgalamb tollászkodott, csak fészket nem rakott rá senki, pedig nagyon szerette volna.
– Alacsony vagy! – fitymálta a rigó, és inkább egy jegenyére szállt, mert az azt ígérte, hogy az égig hintáztatja.
– Nincs rajtad alkalmas odú! – sajnálkoztak a cinegék. – Bezzeg az erdei tölgyeken kettő is akad!
Aztán a csókák lármáztak elégedetlenkedve körülötte:
– Sehol szomszédság, akivel jót lehetne veszekedni! – És elrepültek az erdőbe.
Körtéit szívesen leszórta, de még a süncsalád se telepedett le alája.
– Brr! – mondta az öreg sün, amint belekóstolt a fanyar gyümölcsbe, és inkább eldöcögött a gyümölcsösbe.
Ott illedelmes sorokban álltak a nemes gyümölcsfák. Fiatalok voltak, jól ápoltak, és piros almáikkal, csengő barackjaikkal nemegyszer csúfondárosan kinevették a vadkörtefát. Az ő ágaikat minden évben megnyesték, és permet védte őket a kártevőktől. A vadkörtefát nem védte semmi.
Egyszer harkály doktor végigkopogtatta, és rosszallóan csóválta meg a fejét:
– Meglehetősen kukacos vagy, öregem! Miért nem vigyázol magadra? És milyen girbe-gurbán állsz itt! Mintha egyszerre háromfelé akarnál elindulni. Végy példát a tölgyről, vagy a jegenyéről és húzd ki magad!
– Megpróbálom! – reccsent nagyot a vadkörtefa, de bizony csak egy száraz gallya tört le. Összekoccantak a bóbitás virágfejek, amint közéjük bukott a fűbe.
– Mi az? – suttogták ijedten.
– Valami lesz! – mormolta a közeli patak.
A hegyek mögött már reggel óta nyugtalankodott egy izgága vihar. Most elővágtatott, felhőinge duzzadozott, villámos ostort pattogtatott:
– Uccu világ, verekedni akarok!
– Igrum-burgum, hordd el magad! – mordult rá öblös sziklahangon a hegyoldal, de a vihar tovább vijjogott.
– Meg akarom mutatni, milyen erős vagyok! Ki birkózik meg velem? Na, ki?
Az erdő fái egymás nyakába borultak ijedtükben, és a gyümölcsösben földig hajolt minden ág.
– Gyáva népség! –kacagott a vihar. – Mindjárt csinálok nektek égiháborút, és minden fának letöröm a derekát!
Már éppen nekilódult, amikor a felkavart porfelhőben hirtelen maga előtt találta a vadkörtefát. Az kitárta göcsörtös ágait:
– Hagyd békén ezt a tájat! A kertben most érik a gyümölcs, az erdő tele van madárfészkekkel, a fészkek aligpelyhes fiókákkal.
– Hát aztán? Téged ki kérdezett?
– Te!… Azt kérdezted: ki birkózik meg veled. Hát majd én!
– No, akkor ki is téplek egyetlen csavarintással, te vackor!
Egy pillanatig dermesztő csend lett, aztán a vihar belekapott a vadkörtefába. Csavargatta, tépte, cibálta, de minél jobban rázta, az annál jobban kapaszkodott a földbe gyökérlábaival, és annál hevesebben csapkodott bele a vihar szélfelfújta, kevély arcába. Közben minden ága-boga recsegett, ropogott, alig maradt rajta körte, de nem hagyta magát. Mindig úgy hajladozott, hogy a vihar ne tudja igazán megragadni, s végül már ő pörgette ágai között a haszontalant. Bezzeg most jó volt, hogy olyan girbe-gurba, mert még a vihar is eltévedt rajta. Dühösen kapkodott, s amikor látta, hogy nem megy semmire, mérgében hozzávágta a fához villámostorát. Sisteregve találta el az egyik ágát, de a következő pillanatban dörögve ráförmedt az ég:
– Takarodj! Szégyelld magad, ez nem volt becsületes erőpróba!
A patak is tajtékzott:
– Mit tettél ezzel a szegény fával?
Az bizony tövig égett volna a villámostor tüzétől, ha el nem hasad a vihar felhőinge és meg nem ered az eső. Iszkolt a vihar, megtépázva, vissza se mert nézni. Ilyen csúfság még sohasem érte!
A vadkörtefa elveszítette a legerősebb ágát. Most már nemcsak girbe-gurba volt, hanem csonka is. Csodák csodája, másnap mégis ráröppent a rigó és azt kérdezte:
– Megengeded-e, hogy rajtad fütyörésszem el a legújabb dalomat?
Hogyne engedte volna!
Aztán a cinegék jöttek és fürge csőrükkel végigtisztogatták.
Amikor megköszönte azt válaszolták:
– Szívesen, szívesen, máskor is!
Sünpapa odahívta egész népes családját, és a sok lehullott vadkörtét mind a tüskéikre szedték.
– Nincs ennél kitűnőbb gyümölcs! – mondták.
– Nincs ennél derekabb fa hetedhét vidéken! – bólogattak a gyümölcsöskertben a fák.
– És milyen szép! – néztek fel rá este a bóbitás virágok, s egymásnak suttogták halkan:
– Látjátok? …Az ágaira fészket raknak a csillagok!