Dél-Afrikában, a Namibiai Himbában egy gyermek születésnapja nem az, amikor világra jön, sem az, amikor megfogan, hanem az, amikor gondolatként megfogan az édesanyja lelkében.

Amikor egy nő úgy dönt, hogy gyermeket szeretne, leül egy fa alá és addig figyel, míg meg nem hallja a hozzá megszületni vágyó gyermeke énekét. Miután hallotta a dalt, odamegy ahhoz a férfihez, aki a gyermeke édesapja lesz és megtanítja neki a dallamot. És akkor, amikor szeretkeznek, amikor fizikailag is megteremtik a gyermeküket, ezt a dalt énekelik, hogy hívják Őt.

Amikor az édesanya várandós lesz, megtanítja a gyermeke énekére a bábákat és a falu idős asszonyait. Szülés közben ezek az asszonyok és a szülő anya körül lévők, ezt a dalt éneklik, hogy üdvözöljék Őt.

Ahogyan a gyermek növekszik, a többi falubeli is megtanulja az énekét. Amikor elesik vagy megsérül, valaki felveszi és ezzel a dallal nyugtatja. Amikor az élete során valami csodálatosat tesz vagy amikor sikeresen veszi az élethez tartozó akadályokat, akkor ezzel a dallal éltetik.

A törzsben van még egy helyzet, amikor felhangzik a gyermek dala. Ha bármikor az élete során eltévelyedik vagy bűnt követ el, akkor a főtérre hívják és a közösség egy kört formál körülötte. És eléneklik a dalát.

A törzs felismerte, hogy az antiszociális viselkedést nem büntetéssel lehet megtörni, hanem szeretettel és azzal, hogy EMLÉKEZTETIK, KI IS Ő VALÓJÁBAN.

Amikor felismered a saját dalodat, nem akarsz vagy egyszerűen nincs szükséged arra, hogy másokat bánts, másoknak árts. …és ugyanígy tesznek szükség esetén a házasságukban is: a dalaikat ketten, közösen éneklik el.

Amikor a gyermek megöregszik, élete végéhez ér és a halálos ágyán fekszik, addigra a törzs minden tagja ismeri az Ő énekét és eléneklik neki. Búcsúzóul, életében utoljára.