Volt egyszer egy csillag, amelyik olyan fényesen világított, hogy a körülötte lévő csillagok fényét is túlragyogta. Ő volt a legfényesebb az éjszaka egén, amit csak egy csillag elérhet, és mert mindent megtapasztalt, amit egy csillag megtapasztalhat.

Az emberek a földön felnéztek rá, csodálkoztak, milyen szép, és csodálatukban hangosan felkiáltottak. Közben az arcuk csak úgy ragyogott a gyönyörű látvány miatt érzett örömtől. 

A csillag látta s hallotta ezt, és nagyon megérintette. Azt gondolta: milyen kedves és csodálatos emberek. Annnyira szeretnek, hogy azt hiszem, ideje lenne megismerkednem velük. 

Elhatározta hát, hogy ellátogat a földre. Óvatosnak kellett lennie, és álcáznia kellett magát, mert tudta, hogy a fénye megvakítaná az embereket.

Emberi alakot öltött.

Amikor megérkezett a földre, minden más volt, mint amilyennek elképzelte. . Az égen ő volt a legfényesebb minden csillag közül, és mert mindig is a saját fényében élt, nem volt hozzászokva a föld sötétségéhez.

Bár emberi alakot öltött, nem tudta eltitkolni valódi természetét, és még új álruháján keresztül is fényesebben világított, mint az többi ember. 

Az emberek többsége azonban megvakult az állandó sötétség miatt, ezért csak kevesen érezték, hogy az emberbőrbe bújt csillag más, mint ők. Azt azonban már ők sem tudták, miért.

A csillag élte az új életét, és egyre inkább eluralkodott rajta a zavartság, amit a földi élet sötétsége hozott magával. Mivel senki sem látta a fényét, idővel ő maga is elfelejtette, ki is valójában, és miért jött. Szomorú, magányos csillag vált belőle. 

Egy nap azonban olyan emberekkel találkozott, akik mások voltak. Ők észrevették a vakító fényt, mert megtanultak átlátni a külső burkon, és bepillantani a bensőbe. Azt mondták a csillagnak:

– Milyen gyönyörű vagy! Köszönjük, hogy meglátogattál minket, és megosztod velünk a fényedet.

A csillag azonban már olyan sokáig élt egyedül ebben a nyomorúságos világban, és olyan sok emberrel találkozott, akik nem vették észre a fényét, hanem csak még jobban beborították a saját sötétségükkel, hogy nem tudta, mit szabad elhinnie, és mit nem.

De mivel hallotta, mit mondanak neki azok az emberek, akik látják a belső fényét, és mert a kíváncsisága nem múlt el, odaállt egy tükör elé, hogy megnézze magát. Jobbra balra forgolódott, de csak emberi testét látta. Azt nem, mire gondoltak a többiek. Minden éjszaka felkelt, hogy megnézze magát a tükörben, de már nem látta a fényt. 

Jöttek – mentek az emberek az életében, akik meséltek neki a fényéről, de semmi sem változott. Csak egy valami nem múlt el soha: Továbbra is vágyott a fényre, még ha nem is tudta, miként érkezett a földre. A csillagok már csak ilyenek: bármi is történjen velük, sohasem felejtik el fény iránti vágyukat.

A csillag egyik nap egy játszótér előtt állt, és nézte a gyerekeket. Észrevette, hogyan csillog a szemük, ha egymással játszanak. Észrevette, hogyan ragyog a szívük. Azt gondolta, milyen szívesen lenne ő is egy közülük. Annyira vágyott rá, hogy ő is gyerekké váljon, hogy mindent odadott volna érte. 

Talán csak le kell vennem az álruhámat, és ki kellene lépnem ebből az életből. akkor egyike lehetnék ezeknek a gyerekeknek, és olyan fényes lehetnék, mint ők.

Miközben ezen gondolkodott, hogyan vehetné le az álruháját, és hogyan hagyhatná itt ezt a világot, az egyik gyermek odafutott hozzá. Egy fiú. Odaállt a csillag elé, hosszasan vizsgálta, majd elfordította a fejét, és azt kérdezte: 

– Naposat, holdasat, és csillagosat játszunk. Akarsz csillag lenni?

– Nem lennék jó csillag – válaszolta a csillag – Keressetek valaki mást.

– De muszáj velünk játszanod – mondta a fiú.- Sokkal fényesebb vagy, mint a többiek. Te vagy a legszebb csillag, aki csak létezik. 

– Honnan tudod? – kérdezte a csillag gyanakodva.- Csak nem vagy csillagász? Nem hinném…

– Nem kell csillagvizsgálónak lenni ahhoz, hogy lássam a szemedben ragyogó fényt. – mondta a gyermek. 

A csillag azonban nem hitt neki. Otthagyta a gyereket és hazament. De bármennyire is akarta elfelejteni a történteket, egyvalami nem hagyta nyugodni abból, amit a fiú mondott.

Este, amikor már besötétedett, újra odaállt a tükör elé, ezúttal azonban nem az álruháját nézte, hanem csak a szemét. Miközben a tükör előtt állt, azon gondolkodott, milyen sok butaságot hordanak össze a gyerekek. Egyre mélyebben és mélyebben nézett a saját szemébe, és egyszer csak megpillantott egy aprócska fényt. Annyira meglepődött, hogy képtelen volt bármire is gondolni.

A fény egyre nagyobb és világosabb lett. Minél közelebb ment hozzá, és minél nagyobb és fényesebb lett, annál több örömöt érzett a szívében.

A csillag csak mosolygott és ragyogott. Egész emberi teste tündökölt a fénytől, amelyet most már ő is látott. Földi életében először ismerte fel, ki is ő valójában. 

Most, hogy már tudta, hogy ő maga a fény, amely elűzi a sötétséget, már alig várta a másnapot, és emberi lényének minden egyes előtte álló napját.

Tudta, hogy azért jött a földre, hogy feltöltse fénnyel az emberek szívét, ahogyan azt korábban, az égből is tette. 

 

Ruediger Schache