Mondd csak, drága Lélek, melyik cselekedet okoz nagyobb örömet neked: az, amikor adni tudsz, a szívedből, a lelkedből, s látod a másik ember arcán a boldogságot, a meglepetést, az örömet, amit okoztál? Vagy amikor te kapsz valamit, egy ajándékot, egy kedves gesztust, vagy szót, amikor észrevesznek téged, esetleg segítenek neked? 

Mindkettő nagyon, s egyformán fontos. Ám attól függően, hol tartunk az életünk útján, hol az egyiket, hol a másikat részesítjük előnyben. Boldogok  viszont csak akkor leszünk, ha mindkettőt megengedjük, működtetjük egyenlő mértékben az életünkben. 

Amikor pici gyermek voltál, még azért adtál valamit édesanyádnak, vagy a barátodnak, mert jól esett adni. Neked magadnak okoztak örömet a tetteid, a szavaid. Sokszor nem is foglalkoztál azzal, hogy hogyan fogadják, csak adtál, adtál, s adtál. Egy követ, egy rajzot, egy ölelést, azt, amit kicsi gyermekként tudtál adni. S ha szerencséd volt, akkor vissza is kaptad ezt a szeretetet. 

Aztán, nagyobbacskaként már jobban megfigyelted az embereket. Hirtelen fontos lett, hogyan reagálnak a tetteidre, igazán örülnek -e neki, amit teszel, adsz, vagy csak úgy tesznek, mintha, s gondolatban nincsenek is ott. Észrevetted az igaz örömet, ám a hazugságot, vagy a nem törődömséget is. Áttetted a fókuszodat az önnön boldogságodról a külvilág elismerésére, s már meghatározták tetteidet a körülötted élők reakciói.

Előfordult, hogy amikor nem talált kedvező fogadtatásra egy apró szivességed, kedvességed, mert a szüleid, barátaid fáradtak voltak, figyelmetlenek, vagy csak egyszerűen nem ismerték az adás – kapás törvényének fontosságát, ekkor felhagytál az eddigi szívbéli tevékenységeiddel. Leszoktál arról, hogy nekik örömet szerezz, s ezzel leszoktál arról is, hogy önmagad miatt is tedd ezt. Hiány keletkezett a lelkedben, s ezt a hiány kívülről akartad bepótolni. Önző gyermekké, felnőtté váltál, aki csak magára gondol. De mivel te nem tudtál, vagy nem akartál adni már a többieknek, az emiatt keletkezett hiányt cipelted magaddal. 

Majd társra találva, vagy szülővé válva megfordult ez az egész benned. Megszerettél egy embert, akinek csak adni és adni akartál. Nem volt fontos számodra, hogy kapsz -e valamit vissza, hiszen olyan jó volt végre adni. Ha néha kaptál is vissza valamit, nem tudtál, nem akartál annyira örülni neki, amennyire fontos lett volna, mert akkor éppen az adás hiánya miatt keletkezett űrt töltötted fel. 

Most viszont ezen az oldalon lett többlet, a másikon keletkezett hiány, s megint egyenlőtlen a mérleged. Itt az idő, hogy kiegyenlítsd a két oldalt, egyensúlyba hozd az életed. Értsd meg végre, hogy mindkettő, az adni és a kapni, elfogadni tudás képessége is egyformán fontos. Akkor tudsz igaz szívvel adni, ha megérted, s átéled a boldogságot, amikor neked kedveskednek az emberek. 

Ehhez viszont az kell, hogy megnyisd a szíved, s engedd, hogy kiáramoljon belőle a szeretet, s az is rendben legyen, ha nem talál olyan viszonzásra, ahogy te elképzeled. Az emberek reakcióitól függetlenül tedd azt, amit jónak látsz, cselekedd a jót, a szépet, mondj kedveseket az embereknek, vedd észre, ha segítségre van szükségük. Járj nyitott szemmel, mert egyre több embernek lesz, van szüksége támogatásra, egy jó szóra, bátorításra, a családodnak a nyugalmadra, a békédre, a szeretetedre. 

De a másik oldalról engedd el a büszkeséged, fogadd el a felajánlott segítséget, ajándékot, kedvességet, még akkor is, ha az nem pont olyan, mint aminek elképzelted. Lásd meg tudatosan a szavak, tettek mögött a szeretetet, még akkor is, ha elsőre másnak látszik. Fogadd el a kinyújtott kezet, ha szükséged van rá, s ne bántsd ezért se a másikat, se önmagadat. 

Az élet így egyenlíti ki magát. Ma te segítesz, holnap én fogok, vagy mindketten, másnak, vagy egymásnak. 

Amikor ezt már megértetted, s gyakorolod is, tanítsd meg a gyermekednek. Tanítsd meg neki, hogy nem fontos, hogy az emberek hogyan reagálnak az ő kedvességére, jótettére, a fontos, hogy ő megtette. Neveld rá, hogy meglássa, hogy hol, s mikor kell segíteni a társainak, neked, vagy az idősebbeknek. Nyissa ki ő is a szemét, fülét, majd a szívét is, hogy megtalálja azt, akinek pont ő segíthet. 

Szent Márton napja volt tegnap, aki a jócselekedeteiért lett híres. Márton, aki odadta a kabátja felét egy koldusnak hogy ne fagyjon halálra.

Fénnyel, lámpással, s jótékonykodással ünnepeljük őt. Viszont az, hogy Márton nap ne csak egyszer legyen egy évben, hanem minden napunk olyan legyen, amikor önmagunknak, s az embertársainknak is jót teszünk, segítünk, az csak rajtunk múlik. 

A fény, a lámpás mi magunk vagyunk, s meg kell értenünk, hogy fontos dolgunk van itt a világban. Összefogva, egymást segítve, mindennap egy csodálatos boldog nap lehet mindannyiónk számára. Tegyünk érte, hogy ez megvalósuljon! 

Végtelen szeretettel: Balogh Andrea