„Ha szeretünk valakit, ki kell tudni mondani, és ha nem szeretjük, vagy bánt valami, azt is.

„To say what we feel” -mondjuk ki őszintén érzéseinket.

 

Egyáltalán: nyitni kell. És mi mással lehet nyitni, és kinyitni, ha nem szavainkkal?

Amikor nem tudunk egymással beszélgetni, amikor nem teremtünk alkalmat arra, hogy megmondjuk a másiknak, mi az, ami fáj, és ha a másik sem hallgatja meg, amit mondunk- egyszóval: ha nem tudunk egymással lelkünk igazi tartalmáról beszélni, akkor az a kapcsolat rosszul működik.

 

A szeretet: megnyílás és befogadás. És mi más a beszélgetés, minthogy megnyílok neked- és befogadlak! Mondd! És én is elmondom! Hallgatlak! S te is figyelj rám!

 

A néma csönd manapság nem „szemérmes” hanem süket. És azokban a kapcsolatokban, ahol kommunikációs zárlat van, ott a szeretet sem igazán valódi. Az a sokszor hallott mondat, hogy „Szeret, csak nem tudja kimondani”- nem igaz.

Ez a mondat hogy nem tudunk beszélgetni egymással mindennél többet árul el. Egy kapcsolat itt fullad bele a megszokásba, az unalomba és a közönybe. A zárt száj mögött zárt szív van.

 

Az ember: beszélő lény. Akit szeretek, annak oda akarom adni magamat, a benső titkaimmal, gondolataimmal, a kimondott érzelmeimmel együtt. És ha szeretek valakit azt meg is hallgatom.”

 

Müller Péter